_optimized.jpg)
Végső soron mindent azért teszünk, hogy szeretetet kapjunk.
Már gyermekkorban arra vagyunk programozva, hogy legyünk ilyenek vagy olyanok, hogy jutalmul elnyerjük a szüleink, tanáraink, barátaink stb. szeretetét. Ha pedig nem teljesítjük az elvárásokat, elvonják tőlünk azt, amit nem szabadna elvárásokhoz kötni.
Generációról generációra olyan jól sikerült ez a feltételhez kötött jutalmazás (kondicionálás), hogy egész életünkben azért küzdünk, hogy megfeleljünk másoknak és megkapjuk a jussunkat, a szeretetet, vagy egy apró morzsát, amiről azt tanították, hogy ez a szeretet. 
Hosszú idő, mire az ember rájön, hogy a szeretetért semmit nem kell tenni, mert vagy van, vagy nincs és valójában ez TŐLÜNK FÜGGETLEN, teljesen mindegy, mennyire vagyunk sikeresek, vagy sikertelenek, szépek, vagy kevésbé, alkalmazkodók, vagy lázadók, alárendelődők, vagy uralkodók, szegények vagy gazdagok, tanultak, vagy tanulatlanok stb., a szeretet független ezektől.
Aki szeret, tisztán látja a lelkünket és olyannak szeret, amilyenek vagyunk, a vakfoltjainkkal, a démonjainkkal, a nem túl fényes én-részeinkkel együtt, akkor is, amikor nem könnyű szeretni, akkor is kiáll mellettünk, akkor is számíthatunk rá, amikor nehézben vagyunk, amikor nincs mögötte érdek, amikor neki kell többet tennie értünk, amikor mindenki más hátat fordított.
Aki pedig nem szeret, hiába erőlködünk, hiába akarunk megfelelni, hiába húzunk magunkra számára tetsző szerepeket, nem tud szeretni, az pedig az övé, nem a miénk, róla szól és sokkal kevésbé rólunk.
SzB