Nem könnyű téma és nagyon átfogó is, mégis megpróbálom megkarcolni, a teljesség igénye nélkül. Szerintem mindenki megtapasztalta már azt a légüres teret, amikor tulajdonképp mindegy, mi történik vele ill. körülötte, nincs érzelmi és fizikai motiváció, nincs jelenlét, nincs lélek abban, amiben nap mint nap vagyunk, amit nap mint nap teszünk, csak csináljuk, vagy nem csináljuk, mindegy is.
Honnan tudom, hogy ebben a fázisban vagyok?!
Érdektelenné és értéktelenné válik sok minden, egyfajta KÖZÖNYT tapasztalok magammal és másokkal, illetve a társadalmi jelenségekkel szemben, mert azt tanultam, arra lettem hangolva, programozva és innentől kezdve azt is tapasztaltam, hogy úgysincs értelme vele foglalkozni, úgysem tudok rajta változtatni, úgysem érem el a célom, úgysem sikerül, másik oldalon pedig nem szabad konfrontálódni, hisz mindent be kell nyelni, mindent el kell viselni, akkor vagyok szerethető, ha bólogatok és befogom a szám stb.
Olyan mértékűvé vált a KIÉGÉS, ami egyébként a régóta tartó ÉRTÉKVÁLSÁG következménye, hogy társadalmi méreteket ölt és nagyon komoly következményekkel jár. Amikor eljutunk oda, hogy elfordítjuk a tekintetünket ha bántalmazást és szenvedést látunk, csak hogy ne hasson ránk mélységesen és érzelmileg az, ami VAN, amit esetleg már mi is átéltünk a gyermekkorunkban ill. felnőttként, akkor biztosan tudhatjuk, hogy az elutasítás és a közöny hátterében a kiégés van.
Ideje lenne végre szembenézni azzal a társadalmi méreteket öltő lelki - szellemi - fizikai bántalmazással és szenvedéssel, ami nem csak a gyermekeket, hanem a természet összes szereplőjét, Földanyát, a növényvilágot, az állatokat is érinti, és ahelyett, hogy elfordítjuk a tekintetünket és megúszásba, közönybe, vagy spirituális ködbe menekülünk, szembenézni azzal, hogy jutottunk el ebbe az állapotba?! Hogy jutottunk el oda, hogy társadalmi méreteket ölthet a gyermekek és állatok, de felnőttként egymás bántalmazása, mégis szemet húnyunk felette?!
Nem mentesít a felelősségvállalás alól senkit az a tény, hogy nehéz gyerekkora volt, hogy ő is bántalmazott volt a családjában, hogy őt is ütötték - verték - molesztálták - zsarolták - kínozták stb. Ideje van szembenézni azzal a TRANSZGENERÁCIÓS TÁRSADALMI KARMÁVAL, ami a BÁNTALMAZOTTSÁG és a BÁNTALMAZÁS (hívhatom szenvedésnek is) kérdésköréről szól és ahelyett hogy elfordulunk tőle, szégyenkezve vagy közömbösen lesütjük a szemünket, egyénileg és közösségileg is kiállni a bántalmazás ellen és a bántalmazottak mellett.
Ez pedig konfliktussal jár, BELSŐ ÉS KÜLSŐ konfliktussal, hisz ha nem fordítom el a fejem, ha szembenézek azzal, ami VAN, nekem is fáj, feljönnek gyermekkori emlékek, traumák, amik nem kellemesek, ezért van az, hogy a többség inkább lesüti a szemét, elfordul, nem vesz róla tudomást. A KÖZÖNY pusztítóbb, mint a konfliktus, mert belülről emészti fel a lelkünket és még csak a gyógyulás reményét is elveszítjük közben.
Itt van az ideje, hogy kiálljuk a bántalmazás ellen és a bántalmazottak mellett akkor is, ha konfliktussal jár. 
SzB