Mindannyian olyan csomaggal érkeztünk, amiben rengeteg trauma, hiány, árnyék, feldolgozatlanság, vakfolt, kisóvodás működés, érzelmi éretlenség stb. van, hisz ez a generációs - transzgenerációs örökségünk. A különbség csak az, hogy van aki felismeri, hogy dolgoznia kell magán, a többség azonban még csak fel sem ismeri.
Többször írtam róla, de nem elégszer, ezért újra leírom.
Sokan azért járnak terápiára, hogy mentálisan "túléljék" azokat a traumatizált embereket a környezetükben, akik sajnos nem járnak.
Mit tehetsz olyan közegben, ahol te évtizedek óta dolgozol magadon, de mások még csak fel sem ismerik, hogy nekik is kellene? Nagyjából semmit, max. meghúzod a határaidat, vagy továbbállsz, és igen, ez minden élethelyzetre, pl. a családrendszer tagjaira is igaz.
Ha belülről valaki nem ismeri fel, hogy saját magát kellene elkezdeni "kezelni és kezeltetni", addig kívülről semmit nem tehetünk, nagyjából csak elszenvedői maradunk a másik vakfoltjainak. De nem kötelességünk elviselni, eltűrni, nem kötelességünk maradni!
Ha a környezeted téged hibáztat, csak mert kimondod a tabukat, mert nem azt a hazugságot fújod, ami számukra kényelmes, nem bólogatsz, hogy megfelelj nekik, nem mondasz le önmagad igazságairól, NE VEDD MAGADRA, nem a te hibád. 
A gyógyulás útján járó ember sokszor azért okoz konfliktusokat, azért vált ki ellenállást, azért válik rendszeren kívülivé, ha úgy tetszik "feketebáránnyá", mert nem tudja már belehelyezni magát abba a mérgező toxisba, hazugságba, amiben a többiek még jól érzik magukat.
SzB