Minden évben ilyenkor éri el a Nap a Tejút kapuját, az Antares csillagot.
Az elcsendesedés, a belső figyelem, az erőgyűjtés, a gyógyulás ideje van, a lélek készül felemelkedni a Tejútra, az Istenek útjára, mely olykor küzdelemmel jár. Ideje van felkészíteni magunkat a szintemelkedésre, melyet szinte mindig nagy mélyrepülés előz meg. Mélységes szembesülés azokkal az árnyék részeinkkel, melyek nem rózsaillatúak és melyeket ebben a transzformatív térben (Skorpió - Kígyótartó átfedése) tudunk átminősíteni.
Mindenkiben ott van mindkét oldal, az emberi és az Isteni is, ahogy a kellemes, jól eső, fényes és a kellemetlen, salakanyag szagú, rossz érzések, tulajdonságok, működések is, amiket nem szabad szégyelni.
Az Antares kapun belépve egy nagyon magas rezgésű energiatérbe érkezünk, ahol már nem sokra megyünk az ész útjával. Itt szűnik meg az ego, ami nem azt jelenti, hogy a földi síkon nincs szükség a személyiségre, sokkal inkább azt jelenti, hogy a lélelkhívások, a szívünk mutatja már az utat. Minden, amiben mélységes szenvedélyt és hitet érzünk, hívja a lelkünket.
A Vénusz - Plútó szextil segíti a transzformatív folyamatot, a Női és Kapcsolati minták tisztulása, felszabadulása zajlik.
Antaresről mindig a Csongor és Tündéből származó Vörösmarty Mihány idézet jut eszembe, a szerző pedig nem mellesleg épp 225. éve született.
"(…) a szerelmes
Csillagot hordoz szemében:
Annak nincs sötét s homály,
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál."
SzB
Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/1829656092054277/
Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az írások csak pontos hivatkozással és szerzői névvel terjeszthetők.